Eljött egy pont, amikor már “túlnőtt” rajtam a betegség és nem tagadhattam tovább magam előtt, hogy igen, beteg vagyok, el kell fogadni, tovább élni és nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni a saját magam életét.
Apránként kezdődött. Először csak el kezdtem olvasgatni a neten, hogy most akkor mi is ez pontosan, mit tudok tenni ellene vagy hogy mások hogyan kezelik ezt. Jöttek szembe az oldalak és fórumok (bár mai napig nagyon kevés van belőlük és nincs egy igazán vezető oldal a frissen diagnosztizált nők számára), majd láttam, hogy nem vagyok egyedül a világban, mások is küzdenek ezzel a problémával. Nem az nyugtatja meg az embert, hogy lát másokat szenvedni, hanem látni, hogy mások is képesek kitartani és csinálni tovább, újra és újra, az ad erőt!
Mert sokszor van, hogy egy napot nagyon nehéz végigcsinálni. Ha nem is fizikálisan, de mentálisan. Ott áskálódik a gondolat a fejedben folyamatosan, hogy vajon-e lesz a jövőben babád, képes leszel-e egy élet megfogantatására; vajon mások is látják, hogy beteg vagy-e; vajon az a férfi azért bámul, mert látja az apró szőrszálakat vagy azért mert tetszik neki a mosolyod? Olyan mint egy ördögi kör. Egyik pillanatban még nőnek érzed magad, szépnek, lehengerlőnek, aztán a másik pillanatban, mintha egy vödör hideg víz a nyakadba hullana már csak arra a sok rosszra tudsz gondolni, amit az elméd generál.
Aztán miután túllendültem a ponton, hogy tisztáztam magamban a helyzetet, megkérdeztem anyukámtól, hogy pontosan miket is mondott az orvos és miről volt szó, mert nem emlékszem semmire abból a napból, csak a bőgésemre. Mindig ez a legnehezebb számomra. Nyíltan és őszintén beszélni a lelkem legfájóbb pontjairól, szembenézni a rosszal és közben segítséget kérni, igen, még akkor is, ha az anyukámról van szó.
Elkezdtem még több oldalt és cikkeket olvasgatni… és szépen feldolgoztam magamban teljesen. Itt most nem napokról, hetekről van szó, hanem 1-2 évről. Van egy amerikai FB csoport, ahol nap mint nap látom, ahogy nők a világ minden tájáról segítséget kérnek, mert sok esetben diagnosztizálják félre és kezelik félre őket az orvosaik. Kétségbeesésükben pedig ők is az internetre menekülnek. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam ezek alapján. 1 év leforgása alatt sikerült diagnosztizálni az állapotom és kordában is tudom tartani.
Most már azt mondom, hogy oka van, hogy ezt a betegséget kaptam az élettől. Valamiért ezt dobta a gép számomra és most már nem bánom. Egy örökéletű küzdelem, de ettől vagyok ez, aki; ettől gondolkodom úgy, ahogy és ez fog mindig motiválni, hogy jobb legyek a tegnapi énemtől.
Amióta ezt ki tudom mondani, hogy nem átok a betegségem és képes vagyok pozitívabban tekinteni magamra, el kezdett javulni az állapotom. Azt hiszem a legnagyobb előre lépés, hogy van “rendszeres” menzeszem. Igen, idézőjelben, mert nem 28 napos ciklusról beszélünk ilyen esetben, hanem hogy igen, VAN és rendszeres. De sajnos ezen kívül vannak még ördögi tünetek, amíg megkeserítik a mindennapokat.
Folyt. köv.